Fekete kávé

Ahoj! Üdv újra az oldalon. Egy kis szünet után, de végre újra folytatom a blogot. Köszönöm a segítséget Adrienn Bucci-nak, aki segített a történet megírásában.  

Puszi:

Jalenka

Gyönyörű szépet álmodok.  A szüleimmel piknikezünk egy csodás tisztáson. A távolba madarak énekelnek, de nem értettem miről szól a daluk. Csak a szüleim és a bátyám arckifejezését lesem. Mosolyognak.

Rajtam mosolyognak.

 Mintha valami meglepetéssel készültem volna, olyan tekintettel néznek rám. „ Ez a mi lányunk.”  - mondja anya. Mahe átölel, majd fűbe feküdve az eget kémlelem. A boldogság lengibe a napsütötte rétet, minden olyan gyönyörűnek tűnik ...

Az álmot kegyetlenül marcangolja szét a a sötét valóság. Egy kettőt pislogok mire kirepül a szememből az vízió. Pillanatokon belül heves pánik tőr ki belőlem. Furcsa érzés kerülget, félelemmel vegyített aggódás. Az órámra pillantok: mintha egy kárörvendő mosolyt látnék az óra kerek arcán; háromnegyed kilencet mutat.

Hisz ma van az évzáró ...

- A francba! – Káromkodom el magam, majd gyorsan kipattanok az ágyból és a fürdőbe vetem magam. A számba nyomom a fogkrémet, majd a fogsikálás közben a szekrényemhez szaladok. Kirángatom belőle a fehér ünneplőmet, próbálom magamra ráncigálni a harisnyámat (úgy, ahogy sikerül)  ezt követően pedig, a számban maradt kevéske fogkrémmel mit sem törődve, néhány cuccot a kezembe pakolva kirohanok a házból. 

Az ünnepély kilenckor kezdődik. Nem késhetek el. Beatrice nem mondhatja el a szöveget, túl másnapos lesz most ehhez. De ha csak erről lenne szó. Ha csak a beszéd, ha csak egy szánalmasan, meggyötörten diadalmasított szónoklat lenne szó!

Nem. A valóság túl könyörtelen és keserves ahhoz, hogy csak úgy leszarjam az évnyitót. Nem mert pont ma, pont egy hete kellett megkapnom az az üzenetet.

Melyre régóta várok és türelmetlenül vágyakoztam is: édesanyám eljön, hogy megnézzen az évzárón engem, majd egy kis időt a tanáraimmal diskuráljon és otthonra is beugorjon.

Bizony. Mama vaskalapos és szigorú jellemével akar beszélgetni a tanáraimmal. Csak azt hallhatja, hogy jó tanuló vagyok, mert mindennél jobban szeretném elkápráztatni.  

Évente háromszor találkozunk, de számomra ezek a napok bekarikázott napokként vannak beírva a naptáramba. Ha az ég szakad is, nem várathatom meg őt!
Futásnak eredek.

A sulifelé húszperc sétálva az út, a busz pedig szóba se jöhet, mert egészkor indul.

A rövidítés mellett döntök. Az erdő irányába nézek. Levághatom az utat, de biztosa veszem, hogy a földtől a cipőm kinézete erősen … mocskos lesz. 

Mégis az utca bal végéhez közelítek. A rohanás közben köszönök Paluer úrnak és még néhány szomszédnak, akiket a visszaköszönésük erejéig sem méltóztatok, inkább csak elsuhanok mellettük. Miközben rohanok a nyakláncomat markolom. Az egyetlen ey dolgot ami igazán anyához köt. Mintha eddig ebben a nyakláncba élt volna, de most végre élőben is láthatom őt... 

A lihegés nem állít meg abban, hogy apait anyait beleadjak. Futok, még ha a csapzott, kócos és torzonborzos leszek is.
Amikor az erdő erdő határvonalait látom rendesen kifulladok. A térdemre támaszkodva kifújom magam, de aztán befordulok az egyik zsákutcáába. A házak összeszorítják azt a kis útat, amit hátul a fák zárnak be.
Föntől egy női hang hallatszódik, az egyik altatódalt énekli. Hagyom hogy hangja megfogja a teret, betöltse az összes érzékeimet. Gyorsan szedem a lábaimat, a sínek mögött már látszódik az erdő fái, és azontúl az iskola körvonalai. Nagy levegőt veszek, és újból futásnak eredek.

Egy

kettő

három
lépés ...

Egy hangos sípolást hallok. Amikor oldalra pillantok, megáll a szívverésem. Olyas fajta pánik tőr ki belőlem, mintmég életembe sohasem. A síkítás nem hallatszódik a lassított felvételbe, de az igen, hogy az erős fénytől a szemem elé teszem a kezem.

A tarkómban bizsergést érzek.

Majd minden megszűnik.

***

- Cukrot vagy tejet esetleg? – Kérdezi tőlem a lágy női hang.

- Tessék? – Pislogok egy nagyot. 

Hol vagyok?

Körbenézek. 

Egy kávézó sziluettje kezd kirajzolódni előttem. Hatalmas bőr fotelekben az emberek kényelmesen helyezkedve beszélgetnek, csevegnek és kacarásznak. Baloldalt bárszékeken ülő irodai alkalmazottak lehetnek - szemüvegekről és a laptopjukról kinézve - illetve néhány kisgyereket is látok hátul. Anyák nyilvánosan szoptatnak gyerekeiket, miközben az egyik asszony hangosan fölnevet az egyik viccen ami elhangzott. 

- Hölgyem? – Szólít meg egy hang, mire én újra pulthoz fordulok. Újra nagy és bámészkodó szemmel nézek, mire az eladó újra megismétli. 

- Sima feketén szereti, ugye? – Mosolyog rám, de egyszerűen nem jutok szóhoz. Mit csinálok én itt…? Az egyetlen létező és hozzám köthető dologhoz fordolok, pontosabban a hölgyhöz aki a pult mögött áll.

- Honnan tudja, hogy hogy szeretem? – Húzom össze a szemöldököm, mire ő fölkacag. A mögöttem álló férfi is vele nevet.

- Maga vicces ember, Layana. – Szólal meg a férfi, majd hátrafordulok, hogy szemtől szembe legyek vele. Mégis mi a fene folyik itt?

Az évzárón kéne lennem. Lehet, hogy be vagyok drogozva. Vagy csak elaludta az évzárón? De miért vagyok Bretignollesba…?

- Mégis honnan tudja a nevem? – emelem fel a hangom idegességemben, mire a férfi csak fölhúzza a szemöldökét, de nem tudom eldönteni, hogy csodálkozásába, vagy sértődésgében indulataim révén. 

Mielőtt válaszolhatna erre a sötétbörű férfi, egy másik alak kitessékeli a helyéről. 

- Elnézést a kellemetlenségektől. – Mondja nekem, de nekem egy percig kimarad a lélegzetem. Sőt. Konkrétan nem kapok levegőt. Nem tudom miért
a pillantása
a hangja
mindent megállít. Nem tudom levenni róla a pillantásom. Nem arról van szó, hogy tetszik nekem. Egyszerűen valami van benne. Más mint a többi ember.
Amikor a légszomjam végre leáll, a srác aggódó pillantásokkal nézz rám. Kék szeme van és én egészen belemerülök, amíg hirtelen a vállamhoz nem ér.
- Layana... - búgja, mire én végleg elveszítem az önuralmam.
Mi van ezzel a sráccal?! Most belezúgtam vagy mi a fene történik velem?
Hátrálok egy lépéssel, nem akarom hogy újra hozzám érjen. Kezét leengedi a vállamról, de arckifejezése egyszerre aggodalmat és sértődöttség sejtet. Nyugtatanulsággal a hangjába így válaszol:
- Ha nem gond, szerintem te inkább ülj le most. Inkább rendelek én kávét.
Egy percig némán állok, majd a fiú elfordul tőlem és a kávéslányhoz fordul.
- Egy feketét cukor és tej nélkül, nekem pedig egy Latte Machinot, kérlek. - A lány alázattal néz rá, mitöbb, mintha túl nagy tiszteletet és félelem keverődne szemeibe, ahogy rá pillant. A mögöttem lévő férfi arcán is hasonlókat látok.
Húha.
Sürgősen észhez kell térnem. Lehajtom a fejem, és becsukom a szemem. Gondolkoznom kell. Hogy kerültem én ide? 
Próbálom fölidézni mit csináltam tegnap. Nem jut eszembe. Semmi se jut eszembe. Képek, villanások, de semmi összeköthető gondolat. Mintha kimosták volna az agyamat. A nyakláncomhoz nyúlok.
Ezt anyámtól kaptam.
Van anyám, apám és egy bátyám. 
Gimnazista vagyok és a francia futball csapa....
- Layana, légyszíves. Ülj le, talán úgy könnyebb lesz. - Kérlel egy hang.
Megint fölkapom a fejem. Zavart vagyok, de úgy érzem tényleg hallgatnom kell ő rá. A srácra aki tudja a nevem. Aki talán ismer.
Nagy levegőt veszek, majd hátramegyek az ablak mellé. Nincs táskám vagy bármim, amivel elterelhetném a figyelmem. Mert amint összetalálkozok a szempárával - ahogy szembe velem foglal helyet - szörnyű zaklatottság fog el.
Aztán ehhez még egy pánik, félelem, és aggodalom is társul, ahogy egyre jobban próbálok emlékezni ...
Mi történt?! - Harsogja a hang a fejembe. Tudom, hogy történt valami. Tudom, mert sohasem sírok. De most könnyek gyűlnek a szemembe és nem tudom mit csináljak velük.
- Nem emlékszem semmire ... mi történik velem... ? - Fakadok ki, majd az arcomat eltakarom a kezemmel. A pólómba törlöm a taknyomat és próbálom elfedni a tekintetemet, nehogy össze találkozzon ő vele.
Érzem, hogy közelebb hajol, ha fölpillantanék összeütközne arckifejezéssel. Nem. Elfordulok, idegességemben az ujjamat az ajkamra teszem, és a kint lévő utcát bámulom.
- Nyugodj meg kérlek. - Válaszolja higgadtan, de én nem tudok ránézni sem. Az egyik fölszolgáló lány egy tálcán elénk teszi a kávéainkat, majd egy kis ideig várunk. A kávémra nézek.
Majd összetalálkozik újra a tekintetem vele.
- Elmondom mi a helyzet, de kérlek idd meg azt előtt. Jobban leszel tőle. Ígérem. - Mutat a fekete bögrémre a fekete kávémmal. Gyomromban a pillangók fel alá repkednek, szemöldököm összehúzásával jelzem, hogy ez most nagyon nem fog menni.
Ő nem csinál mást csak fölhúzza (sokkal erőteljesebben mint én tudom) a szemöldökét és a poharat közelebb nyomja hozzám.
- Mit keresek én itt? - Kérdezek előtte erőteljesen, de ő némán kifejezéstelenül bámul rám. - Te tudod igaz? - A srác a szájához emeli a habos jegeskávé(félé)jét és el kezd jó hangosan szürcsölni. Épp, hogy nevetés jönne ki a torkomon, amikor azon találom magam, hogy egyre jobban
nem tudom
levenni
róla
a szemem.
Eltelt két perc.
Ő nem beszélt velem, én pedig csak türelmetlenül vártam, hogy végre megértsem mi folyik körülöttem. Aztán beleittam a kávéba. Elsőnek nem tűnt fel semmi.
Talán csak a túl kellemes aromája. Ahogy a gőze az arcomat melengette, hirtelen úgy éreztem, mintha a tél és a nyár egyszerre váltakozna, és az időjárás elveszítené azon értelmét, miszerint "idő-járás". Rájöttem, hogy nem is tudom milyen évszakban vagyunk. A kávé melege volt az egyetlen amit most éreztem. Nem volt se hideg, se meleg.
Láttam, hogy a fiút elfogja valami önelégült, büszke érzés. Láttam a pillantásába, mégha nagyon titkolta is. Aztán hátradőlt, és csak ennyit mondott.
- Üdv az Alvilágban, kislány. 

Prológus

0.fejezet

Pillanatok

Táncoló napsugarak játszanak a takarón.

Szememet becsukom az erős fény hatására, majd még jobban magamra húzom a dunnyát, és próbálok visszaaludni.

Kis idő múlva újra hangokra leszek figyelmes, a fürdőszobából a zuhanyzó dünnyög. Oldalra fordulok, amikor egy ajtó nyílásra leszek figyelmes. A padló megreccsen a puha, könnyed lépések alatt, majd hirtelen a takarót letépi valaki rólam. Nem nyitom ki a szemem, tudom, hogy Sylvia próbálja hatástalanítani a „takaró mögé bújva senki sem vesz észre” üzemmódomat. A takaró után nyúlva erősen megfogom azt, majd egy ideig azt húzogáljuk, de én vagyok az erősebb.

- Hagyjál. – Mondom neki komoran, majd visszabújok a pihi-puhi, meleg takaró alá.

Ekkor egy lökés hatására lefordulok az ágyról és földre huppanok. A hajam eltakarja a fókuszképességemet, de ez nem gátol meg abba, hogy őrült futamba kezdjek rohanni Sylvia után. Egy szál bugyiba és egy hosszabb pólóba szaladok után, majd a hajánál megfogva lehúzom a földre. Talán egy picit lezbi pózba fekszik a lábaimon, de nem zavar minket, mert én kegyelmet nem ismerve csikizem, míg már szenvedéséből, csak a „kérlek, megígérem hogy soha …többé”-hallatszódik ki.

30 perccel később – mikor túl vagyunk a tükörbe néztünk, és halálra rémültünk c. résznél

A lépcsőn lebotorkálva a konyhába vetjük magunkat. Szendvicseket készítünk, de én a többiek előtt nem nagyon szeretnek enni, így hát miközben mindenki nagyban eszi a sajtos-sonkás kenyerét, én szépen csak belekortyolok a teába és azt iszogatom.

Sylvia próbálja belémtömni a szendvicsemet, de én hajthatatlan vagyok, mert tegnap a sok pia után úgy ezzel a módszerrel próbálkozott, és akkor nagy fájdalmak közepette sikerült is neki megetetnie velem egy sajtos croassantot.

Ne értsétek félre, nem anorexiás vagyok, csak nem merek mások előtt enni. Az a tipikus nyuszifogó leányzó voltam, míg tizenhároméves koromba nem erőszakoltak rám egy idióta, állandó fogszabályzót. Akkor valahogy elkezdtem nem mások előtt enni, és azóta ez a szokás rajtam maradt.

Részletektől eltekintve a kanapéra fekszek a többiek közé. A tegnapi buliról beszélgetünk, legfőképp, hogy ki hogy ütötte ki magát. Pierre széttörte a telefonját, mikor a Polly rászólt ne lógjon azon annyit. Lily leesett az ágyról, és hányt. Janettet négykor a szülei haza hívták, de nem tudott kimenni az ajtón, annyira be volt csiccsentve. Adéle kísérte haza.

Mi Sylviával nem aludtunk lent a pincében a többiekkel (mi voltunk a házigazda testvérei, legalábbis Sylvia.) Nem részegedtünk le annyira, hogy hányjunk. Nem smároltunk és szexeltünk.

Jó gyerekek voltunk. Mondhatni.

Az idő elteltével sok vendég megy haza, míg már csak mi maradunk tv-ni, majd lassan én is indulni készülök. Az ebéd után a buszmegállóhoz megyünk, de ekkor derül, hogy lekéstük a buszt.

Úgy döntünk addig lemegyünk a partra.

A tenger most viharos és hideg. Mi mégis levesszük a sarunkat és bele-bele futunk, de csak épp, hogy térdünking ér a víz. A habok egybemosódnak a szürke, felhős éggel. Vihar van készülőbe.

A homokba ülünk, hogy megszáradjunk. Jó érzés belenyomni a lábamat a homokba, és a kezemmel a fűvel játszok. Az egész pillanat olyan idilli. Még Slyvia is merengősebb lett, és mélyebb gondolatok törtek -, ami tőle elég szokatlan.

- Jó volt a buli. – Szólal meg, miközben a messziségbe tétovázik a tekintetünk. Kezemmel a nyakamba lógó láncot tekergetem, eszembe jut, ahogy kiskoromban anyám ugyanezzel a mozdulattal csavargatta a kék medált, mielőtt lelépett volna - otthagyott volna engem s tesómat.

- Tök jól éreztem magam. Köszi, hogy ott lehettem – válaszolom, miközben a vállára dőlök.

- Ja majd gyere máskor is – feleli, mire én bólintok. A szél miatt a hajam az arcomba lóg, de a kezemmel kiküszöbölöm ezt a problémát.

- Rendben – nézek rá, és olyan idilli pillanattá válik a jelenet.

Sylvia szeme olyan mint a tenger mélye, egészen pontosan egy emlékkép jut eszembe róla, mikor édesapámmal nyáron búvárkodtunk. Amikor lent voltam a tenger homokos alján, és fölnéztem, láttam a napot, de kék színbe pompázott. Sylvia szemének is ilyen színe van.

2 órával később 

Apa süt. Méghozzá nem is akármit; gombás pitét. Az illata belengi az egész házat. Elfeledteti, hogy a szüleim válása után mennyire széthullottunk. Az édesapám gyógyszerek rabja lett, édesanyám lelépett egy tíz évvel idősebb férfivel. A bátyám egy év múlva egyetemre költözik.

 A süti jelképesen a családom, melyet darabokra szaggattunk. Mi magunk tettük ezt, szépen lassan, kivágtuk magunkat az egységből. Összedőlt kártyalapok vagyunk, élünk napról-napra, hétről-hétre, várva, hogy valaki újra fölhasználjon minket egy játékhoz.

A szobámba a laptop elé ülve, videókat nézek a facebookon. Repül az idő; mint ha egy kalitkába zárt madarat engednék ki repülni. Chatelek és zenéket hallgatok, elütöm az időt. Néha fölállok, sétálok egyet a házban, majd újra telefonom, vagy a gépem mellé telepszek. Minek pocsékolom az időt, amikor annyi mást lehetne csinálni…?

Kint hétágra süt a nap.

És én mégis bent vagyok!

Nem mászok ki a barlangomból. Az agyam nehézkes, minden mozdulat akár egy lassított felvétel; órákba telik mire felülök, kimászok az ágyamból és előveszem a cigim. Az ablakpárkánynál szívom el. Azután kezet és fogat mosok, de az zuhany alá mászáshoz már nincs erőm.

Lemegyek az ebédlőbe, nyolcóra van, de édesapám az elégett sütit a sütőbe hagyva a pamlagon fekszik. A hűtőbe keresgélek valami elfogyasztható kaja után, de a mustárnál és uborkánál többet nem találok.

A közértbe indulok. A boltba belépve egy ismerős arcot látok meg; Beatrice áll a pultnál, épp kifizeti a kezébe gyömöszölt Dailen’Orens söröket. Jó havertesók létére lepacsizok, és egy két momentumig beszédbe is elegyedek vele.

- Következő szemeszterben megverjük azokat a fütyinyalogató buzikat – jelenti ki. Dermedt arckifejezése egyszerre félelmetes és fagyos, mint ha hirtelen egy spártai fogadalmat tenne. Tudom, hogy nem mondhatom azt, hogy nincs semmi esélyünk. Az amerikai football világában még nem volt olyan nagy ellentét, mint előző évben az év végi összesítőnél; mi a Féroce Putois, és Caämes-i Léonin összecsapás.

29:17-re kikaptunk. 

A csapatunk ekkor megsemmisült. A vezérünk Anthon, három hétig egy szanatóriumba feküdt, idegösszeomlás miatt. Béatrice álmai széthullottak.

Nem láthatjuk már Amerikát, és nem fogunk történelmet írni. Azóta félév telt el, és most nyáron kezdtük el újra az edzést, kitűzve kisebb mérkőzéseket a régiós csapatokkal.

- Fölnyalatom velük a pályát. Letépem a fütykösüket. Kibelezem őket. A vérüktől fog ázni a pálya – folytatja tovább a messzibe való merengést, miközben a bosszút tervezgeti.

- Héjj. – Szólítom meg lágyabb hangon. – Az edzőtáborra tartogasd az indulataid. Ott szétverhetsz minden kis új pipit. A luvnyákat – nézek rá biztatóan és a vállára teszem a kezem.

Elmosolyodik, majd köszönésképpen megpuszil, majd távozik a kezébe a sok piával.

3 órával később – I am suicide

A leöntött ingnek olyan színe lett, mint egy lepisált rongynak.

A hajamnak az illata erősen hasonlít egy szintén lepisált madárfészekhez. Ha az ember két napig nem mosdik nem csak a szaga kényelmetlen, egész más helyeken is kezd - hogy is mondjam …? - burjánzani.

A zuhanyzó alá vetem magam. A hideg víz lemossa rólam a sok mocskot, amit az elmúlt napokba magamra kentem: a cigi, pia, a mesterséges mámor, a sok trágárkodás és baromság amikbe benne voltam.

Minden letörlök magamról. A tus fürdöm az új kezdet jelképe. Holnap elkezdődik a nyár és úgy érzem, végre eljön az én időm. Valami nagy van készülőbe és én részese akarok lenni. Nem akarok lemaradni.

Lefekvés előtt még kimászok az ágyamból és a fürdőbe siccelek. Mahe hangját hallom a szobájából. Benyitok és nagy meglepetésemre semmilyen nagy maszturbálás-akció vagy más kellemetlen helyzetben nem találom, épp ellenkezőleg, az erkélyen cigizik - és a távolba merengve néz.

- Hej cicafiú. – Köszönök oda neki, mire szélsebesen pillantásával végig méricskél.

- Mi van öcsisajt? – Kérdezi mogorván, miközben én is ráhajolok a korlátra. Az elnyúló vidék határait a tenger mossa, naplemente fénye megvilágítja a mólót. A város zsivaja kellemesen ölel körbe minket a zsidótelepen lakókat.

- Tegnap volt Oliver buliján. Rohadt jó volt. – Mondom neki egyszerűen, míg ő a füstöt kifújja, majd új slukkot nem szív. Ki-be, ki-be.

Madárcsicsergés. Bagó. Szabadság.

- Hányan voltatok? - kérdezi szimplán.

- Kilencen. De mi maradtunk utoljára Sylviával. Ma meg lekéstem a buszt, úgyhogy lementünk a partra. – Teszem hozzá szerényen, de tudom, ez nem egy jó beszélgetőtéma. A tesóm és Sylvia régen jártak, sőt, a maguk punk módjában álompárnak tűntek. Aztán szépen lassan minden kisiklott közülük, míg végül szakítottak. Békésen mentek el egymás mellett, mégis Mahe nem nagyon szeret felőle hallani. Épp ezért, pont most gyorsan közém is vág.

- Szeretném ha jobban vigyáznál magadra. Porleatne rohadt szar környék. És ha valami történne veled, mindnyájan összeomlanánk. Én is. – Hangja mélabús és drámai. Nem tudom, most miért mond ilyeneket, mert az elmúlt félévben minden hétvégén Sylviáékkal töltöttem, vagy hasonló bulikon.

De talán a pillanat teszi. Az, hogy a tenger és a sötétség szépen lassan leülepszik,- az ember gondolataira is hatással van. Van akire pozitívan, de mi ettől sokkal tűnődőbbek leszünk. Mondhatni, mélyebb helyről jönnek el az érzéseink.

Óceán. Hüvős szellő. Őszinteség.

- Nem vagyok hülye. De jó érzés, hogy aggódsz értem – mosolyodok el, mire ő csak pislog egyet, majd elnyomja a cigijét.

- Holnap megyek Segenrébe. Vigyázz apára. – Mondja keserűen mire én bólintok. Közelebb jön, és megpuszilja a homlokomat.

Még egy darabig állok az erkélyen, majd otthagyom a gyönyörű panorámát.

6 órával később

Az ágyamban fekszek.

A gondolataimban a holnapi évzárón vagyok. Engem és Béatricet szólítja az igazgatónő. Kimegyünk, hogy átvegyünk a dicséretet, a büszkeséget és a hamis elismerést.

Nem értünk el semmit. Megbuktunk az amerikai liga selejtezőjén: mi magunk lettünk selejtek. Szemérmesen lecsukjuk a szemünket, mert nem vagyunk büszkék. Gyalázatosak vagyunk, pedig mindenki elhitte, hogy karrierista életművet fogunk befutni, nyerünk, és elutazunk, többek leszünk mint a többiek.

Hittek bennünk.

És mi ott fogunk állni, szégyelljük magunkat, mert nem tudjuk bebizonyítani, hogy jobbak vagyunk mint ők. Nem tudunk reményt se adni, hogy egyszer kitörhetnek a szürke, hétköznapi életükből és valami nagy dolgot elérhetnek.

Mindnyájan megszégyenülünk.

Preambulum

Bonjour!

Üdv, minden kedves ide tévedő olvasó!
Amikor megnyitunk egy blogot, mi bloggererk, írók és kezdő trubadúrok, mindenki egy bevezetővel indítja el. Elmondja mi ez, mik fognak az oldalon, blogon, történetben történni, milyen gyakran fogja publikálni írásait, milyen módon és metódus szerint.
Mi írók az olvasókhoz szólunk, tájékoztatjuk őket,
Az én Preambulum* nem hozzátok - kedves olvasók - hanem önmagamhoz szól.

Jalena!


Hát végre elkezdted! Nem hitted volna mi...? 
De most, hogy itt vagy az íróstand előtt, már nincs megállás, vagy föladás. Tudom, szereted ezt csinálni ... De itt az idő, hogy végre valamit véghez vigyél, letegyél az asztalra. Nem erről szól a történeted? Arról, miért érdemes harcolni, megmérkőzni? 
Ha most hevesen bólógatsz vagy esetleg igennel is válaszoltál, akkor drágám, elmondom neked mi a titok.
Tudd mit akarsz. 
Légy határozott.
Ne add föl.
A cél lebegjen  a szemed előtt.
Kitartásra és határozottságra van szükséged, még ha nem is akarod, ne add föl, ne hagyj cserben senkit. Csináld végig azt, amibe belevágtál.
Nem lesz hosszú. Nem lesz fárasztó, nem lesz kimerítő, mert tudni fogod miért teszed ezt. Azért, hogy másoknak is erőt adj, magabiztosságot. Nem csak magadért írd ezt a történetet, azért, hogy mások is megérthessék bárki kibontakozhat, csak egy kéz kell hozzá. (meg talán egy laptop nem árt)
Nem csoda történik, csak hiszünk abban, hogy valamivel többek lehetünk, ha akarunk, harcolunk érte...
Ez lebegjen a szemed előtt!

Csók: Jalena

*alkotmány, törvény, egyezmény, bevezető