Prológus

0.fejezet

Pillanatok

Táncoló napsugarak játszanak a takarón.

Szememet becsukom az erős fény hatására, majd még jobban magamra húzom a dunnyát, és próbálok visszaaludni.

Kis idő múlva újra hangokra leszek figyelmes, a fürdőszobából a zuhanyzó dünnyög. Oldalra fordulok, amikor egy ajtó nyílásra leszek figyelmes. A padló megreccsen a puha, könnyed lépések alatt, majd hirtelen a takarót letépi valaki rólam. Nem nyitom ki a szemem, tudom, hogy Sylvia próbálja hatástalanítani a „takaró mögé bújva senki sem vesz észre” üzemmódomat. A takaró után nyúlva erősen megfogom azt, majd egy ideig azt húzogáljuk, de én vagyok az erősebb.

- Hagyjál. – Mondom neki komoran, majd visszabújok a pihi-puhi, meleg takaró alá.

Ekkor egy lökés hatására lefordulok az ágyról és földre huppanok. A hajam eltakarja a fókuszképességemet, de ez nem gátol meg abba, hogy őrült futamba kezdjek rohanni Sylvia után. Egy szál bugyiba és egy hosszabb pólóba szaladok után, majd a hajánál megfogva lehúzom a földre. Talán egy picit lezbi pózba fekszik a lábaimon, de nem zavar minket, mert én kegyelmet nem ismerve csikizem, míg már szenvedéséből, csak a „kérlek, megígérem hogy soha …többé”-hallatszódik ki.

30 perccel később – mikor túl vagyunk a tükörbe néztünk, és halálra rémültünk c. résznél

A lépcsőn lebotorkálva a konyhába vetjük magunkat. Szendvicseket készítünk, de én a többiek előtt nem nagyon szeretnek enni, így hát miközben mindenki nagyban eszi a sajtos-sonkás kenyerét, én szépen csak belekortyolok a teába és azt iszogatom.

Sylvia próbálja belémtömni a szendvicsemet, de én hajthatatlan vagyok, mert tegnap a sok pia után úgy ezzel a módszerrel próbálkozott, és akkor nagy fájdalmak közepette sikerült is neki megetetnie velem egy sajtos croassantot.

Ne értsétek félre, nem anorexiás vagyok, csak nem merek mások előtt enni. Az a tipikus nyuszifogó leányzó voltam, míg tizenhároméves koromba nem erőszakoltak rám egy idióta, állandó fogszabályzót. Akkor valahogy elkezdtem nem mások előtt enni, és azóta ez a szokás rajtam maradt.

Részletektől eltekintve a kanapéra fekszek a többiek közé. A tegnapi buliról beszélgetünk, legfőképp, hogy ki hogy ütötte ki magát. Pierre széttörte a telefonját, mikor a Polly rászólt ne lógjon azon annyit. Lily leesett az ágyról, és hányt. Janettet négykor a szülei haza hívták, de nem tudott kimenni az ajtón, annyira be volt csiccsentve. Adéle kísérte haza.

Mi Sylviával nem aludtunk lent a pincében a többiekkel (mi voltunk a házigazda testvérei, legalábbis Sylvia.) Nem részegedtünk le annyira, hogy hányjunk. Nem smároltunk és szexeltünk.

Jó gyerekek voltunk. Mondhatni.

Az idő elteltével sok vendég megy haza, míg már csak mi maradunk tv-ni, majd lassan én is indulni készülök. Az ebéd után a buszmegállóhoz megyünk, de ekkor derül, hogy lekéstük a buszt.

Úgy döntünk addig lemegyünk a partra.

A tenger most viharos és hideg. Mi mégis levesszük a sarunkat és bele-bele futunk, de csak épp, hogy térdünking ér a víz. A habok egybemosódnak a szürke, felhős éggel. Vihar van készülőbe.

A homokba ülünk, hogy megszáradjunk. Jó érzés belenyomni a lábamat a homokba, és a kezemmel a fűvel játszok. Az egész pillanat olyan idilli. Még Slyvia is merengősebb lett, és mélyebb gondolatok törtek -, ami tőle elég szokatlan.

- Jó volt a buli. – Szólal meg, miközben a messziségbe tétovázik a tekintetünk. Kezemmel a nyakamba lógó láncot tekergetem, eszembe jut, ahogy kiskoromban anyám ugyanezzel a mozdulattal csavargatta a kék medált, mielőtt lelépett volna - otthagyott volna engem s tesómat.

- Tök jól éreztem magam. Köszi, hogy ott lehettem – válaszolom, miközben a vállára dőlök.

- Ja majd gyere máskor is – feleli, mire én bólintok. A szél miatt a hajam az arcomba lóg, de a kezemmel kiküszöbölöm ezt a problémát.

- Rendben – nézek rá, és olyan idilli pillanattá válik a jelenet.

Sylvia szeme olyan mint a tenger mélye, egészen pontosan egy emlékkép jut eszembe róla, mikor édesapámmal nyáron búvárkodtunk. Amikor lent voltam a tenger homokos alján, és fölnéztem, láttam a napot, de kék színbe pompázott. Sylvia szemének is ilyen színe van.

2 órával később 

Apa süt. Méghozzá nem is akármit; gombás pitét. Az illata belengi az egész házat. Elfeledteti, hogy a szüleim válása után mennyire széthullottunk. Az édesapám gyógyszerek rabja lett, édesanyám lelépett egy tíz évvel idősebb férfivel. A bátyám egy év múlva egyetemre költözik.

 A süti jelképesen a családom, melyet darabokra szaggattunk. Mi magunk tettük ezt, szépen lassan, kivágtuk magunkat az egységből. Összedőlt kártyalapok vagyunk, élünk napról-napra, hétről-hétre, várva, hogy valaki újra fölhasználjon minket egy játékhoz.

A szobámba a laptop elé ülve, videókat nézek a facebookon. Repül az idő; mint ha egy kalitkába zárt madarat engednék ki repülni. Chatelek és zenéket hallgatok, elütöm az időt. Néha fölállok, sétálok egyet a házban, majd újra telefonom, vagy a gépem mellé telepszek. Minek pocsékolom az időt, amikor annyi mást lehetne csinálni…?

Kint hétágra süt a nap.

És én mégis bent vagyok!

Nem mászok ki a barlangomból. Az agyam nehézkes, minden mozdulat akár egy lassított felvétel; órákba telik mire felülök, kimászok az ágyamból és előveszem a cigim. Az ablakpárkánynál szívom el. Azután kezet és fogat mosok, de az zuhany alá mászáshoz már nincs erőm.

Lemegyek az ebédlőbe, nyolcóra van, de édesapám az elégett sütit a sütőbe hagyva a pamlagon fekszik. A hűtőbe keresgélek valami elfogyasztható kaja után, de a mustárnál és uborkánál többet nem találok.

A közértbe indulok. A boltba belépve egy ismerős arcot látok meg; Beatrice áll a pultnál, épp kifizeti a kezébe gyömöszölt Dailen’Orens söröket. Jó havertesók létére lepacsizok, és egy két momentumig beszédbe is elegyedek vele.

- Következő szemeszterben megverjük azokat a fütyinyalogató buzikat – jelenti ki. Dermedt arckifejezése egyszerre félelmetes és fagyos, mint ha hirtelen egy spártai fogadalmat tenne. Tudom, hogy nem mondhatom azt, hogy nincs semmi esélyünk. Az amerikai football világában még nem volt olyan nagy ellentét, mint előző évben az év végi összesítőnél; mi a Féroce Putois, és Caämes-i Léonin összecsapás.

29:17-re kikaptunk. 

A csapatunk ekkor megsemmisült. A vezérünk Anthon, három hétig egy szanatóriumba feküdt, idegösszeomlás miatt. Béatrice álmai széthullottak.

Nem láthatjuk már Amerikát, és nem fogunk történelmet írni. Azóta félév telt el, és most nyáron kezdtük el újra az edzést, kitűzve kisebb mérkőzéseket a régiós csapatokkal.

- Fölnyalatom velük a pályát. Letépem a fütykösüket. Kibelezem őket. A vérüktől fog ázni a pálya – folytatja tovább a messzibe való merengést, miközben a bosszút tervezgeti.

- Héjj. – Szólítom meg lágyabb hangon. – Az edzőtáborra tartogasd az indulataid. Ott szétverhetsz minden kis új pipit. A luvnyákat – nézek rá biztatóan és a vállára teszem a kezem.

Elmosolyodik, majd köszönésképpen megpuszil, majd távozik a kezébe a sok piával.

3 órával később – I am suicide

A leöntött ingnek olyan színe lett, mint egy lepisált rongynak.

A hajamnak az illata erősen hasonlít egy szintén lepisált madárfészekhez. Ha az ember két napig nem mosdik nem csak a szaga kényelmetlen, egész más helyeken is kezd - hogy is mondjam …? - burjánzani.

A zuhanyzó alá vetem magam. A hideg víz lemossa rólam a sok mocskot, amit az elmúlt napokba magamra kentem: a cigi, pia, a mesterséges mámor, a sok trágárkodás és baromság amikbe benne voltam.

Minden letörlök magamról. A tus fürdöm az új kezdet jelképe. Holnap elkezdődik a nyár és úgy érzem, végre eljön az én időm. Valami nagy van készülőbe és én részese akarok lenni. Nem akarok lemaradni.

Lefekvés előtt még kimászok az ágyamból és a fürdőbe siccelek. Mahe hangját hallom a szobájából. Benyitok és nagy meglepetésemre semmilyen nagy maszturbálás-akció vagy más kellemetlen helyzetben nem találom, épp ellenkezőleg, az erkélyen cigizik - és a távolba merengve néz.

- Hej cicafiú. – Köszönök oda neki, mire szélsebesen pillantásával végig méricskél.

- Mi van öcsisajt? – Kérdezi mogorván, miközben én is ráhajolok a korlátra. Az elnyúló vidék határait a tenger mossa, naplemente fénye megvilágítja a mólót. A város zsivaja kellemesen ölel körbe minket a zsidótelepen lakókat.

- Tegnap volt Oliver buliján. Rohadt jó volt. – Mondom neki egyszerűen, míg ő a füstöt kifújja, majd új slukkot nem szív. Ki-be, ki-be.

Madárcsicsergés. Bagó. Szabadság.

- Hányan voltatok? - kérdezi szimplán.

- Kilencen. De mi maradtunk utoljára Sylviával. Ma meg lekéstem a buszt, úgyhogy lementünk a partra. – Teszem hozzá szerényen, de tudom, ez nem egy jó beszélgetőtéma. A tesóm és Sylvia régen jártak, sőt, a maguk punk módjában álompárnak tűntek. Aztán szépen lassan minden kisiklott közülük, míg végül szakítottak. Békésen mentek el egymás mellett, mégis Mahe nem nagyon szeret felőle hallani. Épp ezért, pont most gyorsan közém is vág.

- Szeretném ha jobban vigyáznál magadra. Porleatne rohadt szar környék. És ha valami történne veled, mindnyájan összeomlanánk. Én is. – Hangja mélabús és drámai. Nem tudom, most miért mond ilyeneket, mert az elmúlt félévben minden hétvégén Sylviáékkal töltöttem, vagy hasonló bulikon.

De talán a pillanat teszi. Az, hogy a tenger és a sötétség szépen lassan leülepszik,- az ember gondolataira is hatással van. Van akire pozitívan, de mi ettől sokkal tűnődőbbek leszünk. Mondhatni, mélyebb helyről jönnek el az érzéseink.

Óceán. Hüvős szellő. Őszinteség.

- Nem vagyok hülye. De jó érzés, hogy aggódsz értem – mosolyodok el, mire ő csak pislog egyet, majd elnyomja a cigijét.

- Holnap megyek Segenrébe. Vigyázz apára. – Mondja keserűen mire én bólintok. Közelebb jön, és megpuszilja a homlokomat.

Még egy darabig állok az erkélyen, majd otthagyom a gyönyörű panorámát.

6 órával később

Az ágyamban fekszek.

A gondolataimban a holnapi évzárón vagyok. Engem és Béatricet szólítja az igazgatónő. Kimegyünk, hogy átvegyünk a dicséretet, a büszkeséget és a hamis elismerést.

Nem értünk el semmit. Megbuktunk az amerikai liga selejtezőjén: mi magunk lettünk selejtek. Szemérmesen lecsukjuk a szemünket, mert nem vagyunk büszkék. Gyalázatosak vagyunk, pedig mindenki elhitte, hogy karrierista életművet fogunk befutni, nyerünk, és elutazunk, többek leszünk mint a többiek.

Hittek bennünk.

És mi ott fogunk állni, szégyelljük magunkat, mert nem tudjuk bebizonyítani, hogy jobbak vagyunk mint ők. Nem tudunk reményt se adni, hogy egyszer kitörhetnek a szürke, hétköznapi életükből és valami nagy dolgot elérhetnek.

Mindnyájan megszégyenülünk.