Fekete kávé

Ahoj! Üdv újra az oldalon. Egy kis szünet után, de végre újra folytatom a blogot. Köszönöm a segítséget Adrienn Bucci-nak, aki segített a történet megírásában.  

Puszi:

Jalenka

Gyönyörű szépet álmodok.  A szüleimmel piknikezünk egy csodás tisztáson. A távolba madarak énekelnek, de nem értettem miről szól a daluk. Csak a szüleim és a bátyám arckifejezését lesem. Mosolyognak.

Rajtam mosolyognak.

 Mintha valami meglepetéssel készültem volna, olyan tekintettel néznek rám. „ Ez a mi lányunk.”  - mondja anya. Mahe átölel, majd fűbe feküdve az eget kémlelem. A boldogság lengibe a napsütötte rétet, minden olyan gyönyörűnek tűnik ...

Az álmot kegyetlenül marcangolja szét a a sötét valóság. Egy kettőt pislogok mire kirepül a szememből az vízió. Pillanatokon belül heves pánik tőr ki belőlem. Furcsa érzés kerülget, félelemmel vegyített aggódás. Az órámra pillantok: mintha egy kárörvendő mosolyt látnék az óra kerek arcán; háromnegyed kilencet mutat.

Hisz ma van az évzáró ...

- A francba! – Káromkodom el magam, majd gyorsan kipattanok az ágyból és a fürdőbe vetem magam. A számba nyomom a fogkrémet, majd a fogsikálás közben a szekrényemhez szaladok. Kirángatom belőle a fehér ünneplőmet, próbálom magamra ráncigálni a harisnyámat (úgy, ahogy sikerül)  ezt követően pedig, a számban maradt kevéske fogkrémmel mit sem törődve, néhány cuccot a kezembe pakolva kirohanok a házból. 

Az ünnepély kilenckor kezdődik. Nem késhetek el. Beatrice nem mondhatja el a szöveget, túl másnapos lesz most ehhez. De ha csak erről lenne szó. Ha csak a beszéd, ha csak egy szánalmasan, meggyötörten diadalmasított szónoklat lenne szó!

Nem. A valóság túl könyörtelen és keserves ahhoz, hogy csak úgy leszarjam az évnyitót. Nem mert pont ma, pont egy hete kellett megkapnom az az üzenetet.

Melyre régóta várok és türelmetlenül vágyakoztam is: édesanyám eljön, hogy megnézzen az évzárón engem, majd egy kis időt a tanáraimmal diskuráljon és otthonra is beugorjon.

Bizony. Mama vaskalapos és szigorú jellemével akar beszélgetni a tanáraimmal. Csak azt hallhatja, hogy jó tanuló vagyok, mert mindennél jobban szeretném elkápráztatni.  

Évente háromszor találkozunk, de számomra ezek a napok bekarikázott napokként vannak beírva a naptáramba. Ha az ég szakad is, nem várathatom meg őt!
Futásnak eredek.

A sulifelé húszperc sétálva az út, a busz pedig szóba se jöhet, mert egészkor indul.

A rövidítés mellett döntök. Az erdő irányába nézek. Levághatom az utat, de biztosa veszem, hogy a földtől a cipőm kinézete erősen … mocskos lesz. 

Mégis az utca bal végéhez közelítek. A rohanás közben köszönök Paluer úrnak és még néhány szomszédnak, akiket a visszaköszönésük erejéig sem méltóztatok, inkább csak elsuhanok mellettük. Miközben rohanok a nyakláncomat markolom. Az egyetlen ey dolgot ami igazán anyához köt. Mintha eddig ebben a nyakláncba élt volna, de most végre élőben is láthatom őt... 

A lihegés nem állít meg abban, hogy apait anyait beleadjak. Futok, még ha a csapzott, kócos és torzonborzos leszek is.
Amikor az erdő erdő határvonalait látom rendesen kifulladok. A térdemre támaszkodva kifújom magam, de aztán befordulok az egyik zsákutcáába. A házak összeszorítják azt a kis útat, amit hátul a fák zárnak be.
Föntől egy női hang hallatszódik, az egyik altatódalt énekli. Hagyom hogy hangja megfogja a teret, betöltse az összes érzékeimet. Gyorsan szedem a lábaimat, a sínek mögött már látszódik az erdő fái, és azontúl az iskola körvonalai. Nagy levegőt veszek, és újból futásnak eredek.

Egy

kettő

három
lépés ...

Egy hangos sípolást hallok. Amikor oldalra pillantok, megáll a szívverésem. Olyas fajta pánik tőr ki belőlem, mintmég életembe sohasem. A síkítás nem hallatszódik a lassított felvételbe, de az igen, hogy az erős fénytől a szemem elé teszem a kezem.

A tarkómban bizsergést érzek.

Majd minden megszűnik.

***

- Cukrot vagy tejet esetleg? – Kérdezi tőlem a lágy női hang.

- Tessék? – Pislogok egy nagyot. 

Hol vagyok?

Körbenézek. 

Egy kávézó sziluettje kezd kirajzolódni előttem. Hatalmas bőr fotelekben az emberek kényelmesen helyezkedve beszélgetnek, csevegnek és kacarásznak. Baloldalt bárszékeken ülő irodai alkalmazottak lehetnek - szemüvegekről és a laptopjukról kinézve - illetve néhány kisgyereket is látok hátul. Anyák nyilvánosan szoptatnak gyerekeiket, miközben az egyik asszony hangosan fölnevet az egyik viccen ami elhangzott. 

- Hölgyem? – Szólít meg egy hang, mire én újra pulthoz fordulok. Újra nagy és bámészkodó szemmel nézek, mire az eladó újra megismétli. 

- Sima feketén szereti, ugye? – Mosolyog rám, de egyszerűen nem jutok szóhoz. Mit csinálok én itt…? Az egyetlen létező és hozzám köthető dologhoz fordolok, pontosabban a hölgyhöz aki a pult mögött áll.

- Honnan tudja, hogy hogy szeretem? – Húzom össze a szemöldököm, mire ő fölkacag. A mögöttem álló férfi is vele nevet.

- Maga vicces ember, Layana. – Szólal meg a férfi, majd hátrafordulok, hogy szemtől szembe legyek vele. Mégis mi a fene folyik itt?

Az évzárón kéne lennem. Lehet, hogy be vagyok drogozva. Vagy csak elaludta az évzárón? De miért vagyok Bretignollesba…?

- Mégis honnan tudja a nevem? – emelem fel a hangom idegességemben, mire a férfi csak fölhúzza a szemöldökét, de nem tudom eldönteni, hogy csodálkozásába, vagy sértődésgében indulataim révén. 

Mielőtt válaszolhatna erre a sötétbörű férfi, egy másik alak kitessékeli a helyéről. 

- Elnézést a kellemetlenségektől. – Mondja nekem, de nekem egy percig kimarad a lélegzetem. Sőt. Konkrétan nem kapok levegőt. Nem tudom miért
a pillantása
a hangja
mindent megállít. Nem tudom levenni róla a pillantásom. Nem arról van szó, hogy tetszik nekem. Egyszerűen valami van benne. Más mint a többi ember.
Amikor a légszomjam végre leáll, a srác aggódó pillantásokkal nézz rám. Kék szeme van és én egészen belemerülök, amíg hirtelen a vállamhoz nem ér.
- Layana... - búgja, mire én végleg elveszítem az önuralmam.
Mi van ezzel a sráccal?! Most belezúgtam vagy mi a fene történik velem?
Hátrálok egy lépéssel, nem akarom hogy újra hozzám érjen. Kezét leengedi a vállamról, de arckifejezése egyszerre aggodalmat és sértődöttség sejtet. Nyugtatanulsággal a hangjába így válaszol:
- Ha nem gond, szerintem te inkább ülj le most. Inkább rendelek én kávét.
Egy percig némán állok, majd a fiú elfordul tőlem és a kávéslányhoz fordul.
- Egy feketét cukor és tej nélkül, nekem pedig egy Latte Machinot, kérlek. - A lány alázattal néz rá, mitöbb, mintha túl nagy tiszteletet és félelem keverődne szemeibe, ahogy rá pillant. A mögöttem lévő férfi arcán is hasonlókat látok.
Húha.
Sürgősen észhez kell térnem. Lehajtom a fejem, és becsukom a szemem. Gondolkoznom kell. Hogy kerültem én ide? 
Próbálom fölidézni mit csináltam tegnap. Nem jut eszembe. Semmi se jut eszembe. Képek, villanások, de semmi összeköthető gondolat. Mintha kimosták volna az agyamat. A nyakláncomhoz nyúlok.
Ezt anyámtól kaptam.
Van anyám, apám és egy bátyám. 
Gimnazista vagyok és a francia futball csapa....
- Layana, légyszíves. Ülj le, talán úgy könnyebb lesz. - Kérlel egy hang.
Megint fölkapom a fejem. Zavart vagyok, de úgy érzem tényleg hallgatnom kell ő rá. A srácra aki tudja a nevem. Aki talán ismer.
Nagy levegőt veszek, majd hátramegyek az ablak mellé. Nincs táskám vagy bármim, amivel elterelhetném a figyelmem. Mert amint összetalálkozok a szempárával - ahogy szembe velem foglal helyet - szörnyű zaklatottság fog el.
Aztán ehhez még egy pánik, félelem, és aggodalom is társul, ahogy egyre jobban próbálok emlékezni ...
Mi történt?! - Harsogja a hang a fejembe. Tudom, hogy történt valami. Tudom, mert sohasem sírok. De most könnyek gyűlnek a szemembe és nem tudom mit csináljak velük.
- Nem emlékszem semmire ... mi történik velem... ? - Fakadok ki, majd az arcomat eltakarom a kezemmel. A pólómba törlöm a taknyomat és próbálom elfedni a tekintetemet, nehogy össze találkozzon ő vele.
Érzem, hogy közelebb hajol, ha fölpillantanék összeütközne arckifejezéssel. Nem. Elfordulok, idegességemben az ujjamat az ajkamra teszem, és a kint lévő utcát bámulom.
- Nyugodj meg kérlek. - Válaszolja higgadtan, de én nem tudok ránézni sem. Az egyik fölszolgáló lány egy tálcán elénk teszi a kávéainkat, majd egy kis ideig várunk. A kávémra nézek.
Majd összetalálkozik újra a tekintetem vele.
- Elmondom mi a helyzet, de kérlek idd meg azt előtt. Jobban leszel tőle. Ígérem. - Mutat a fekete bögrémre a fekete kávémmal. Gyomromban a pillangók fel alá repkednek, szemöldököm összehúzásával jelzem, hogy ez most nagyon nem fog menni.
Ő nem csinál mást csak fölhúzza (sokkal erőteljesebben mint én tudom) a szemöldökét és a poharat közelebb nyomja hozzám.
- Mit keresek én itt? - Kérdezek előtte erőteljesen, de ő némán kifejezéstelenül bámul rám. - Te tudod igaz? - A srác a szájához emeli a habos jegeskávé(félé)jét és el kezd jó hangosan szürcsölni. Épp, hogy nevetés jönne ki a torkomon, amikor azon találom magam, hogy egyre jobban
nem tudom
levenni
róla
a szemem.
Eltelt két perc.
Ő nem beszélt velem, én pedig csak türelmetlenül vártam, hogy végre megértsem mi folyik körülöttem. Aztán beleittam a kávéba. Elsőnek nem tűnt fel semmi.
Talán csak a túl kellemes aromája. Ahogy a gőze az arcomat melengette, hirtelen úgy éreztem, mintha a tél és a nyár egyszerre váltakozna, és az időjárás elveszítené azon értelmét, miszerint "idő-járás". Rájöttem, hogy nem is tudom milyen évszakban vagyunk. A kávé melege volt az egyetlen amit most éreztem. Nem volt se hideg, se meleg.
Láttam, hogy a fiút elfogja valami önelégült, büszke érzés. Láttam a pillantásába, mégha nagyon titkolta is. Aztán hátradőlt, és csak ennyit mondott.
- Üdv az Alvilágban, kislány.